Depressziós vagyok.

20 éves vagyok, de nem ma kezdődött. Évek óta tart. A különbség annyi, hogy most került megállapításra.

Azoknak, akik még nem voltak ebben az állapotban, leírom, hogy milyen érzés is ez:

.

.

…

::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

……………………………………………………………………………………………………………………………………………

Hát pont ilyen.

Olyan, hogy leülök a gép elé, mert elhatározom, hogy a készülő blogomba írok egy amatőr cikket, személyes tapasztalatokat bemutató önéletrajzi írást a depresszióról, és úgy érzem, képtelen vagyok megírni. Képtelen vagyok hozzákezdeni. Bámulom a félig üres word-dokumentumot, próbálom megállítani az ezerrel forgó filmszalagot a fejemben, hogy az összefüggéstelen gondolatokat sorrendbe rendezzem, elemezzem, hogy leírjak belőlük egy szép, rendszerezett, összefüggő és élvezetes szöveget, de amikor megpróbálom, akkor az, hogy ebből egy blogban egy bejegyzés lesz, és látják majd emberek és kommentálnak hozzá, elérhetetlen messzeségben van. Leírok egy mondatot és már megint nincs hozzá kedvem. Úgy érzem, jobb lenne hagyni az egészet a fenébe és csinálni valami mást, mondjuk feküdni úgy 30 percet az ágyon. És amikor visszaolvasom, amit írtam, mintha nem én írtam volna. Én nem ilyen vagyok, én nem is így beszélek. Nem vagyok képes arra, hogy azt a csak számomra érzékelhető, testetlen, kifinomult gondolathalmazt, ami a fejemben van, olyan szövegbe öntsem, hogy aki olvassa, pontosan azt érezze, és azt értse, amit én átadni akarok. Nem vagyok képes arra, hogy azt érezzem, mint egy mérnök, amikor élőben, felépítve, megvalósulva látja azt a repülőgépet, amit a fejében tökéletesen megtervezett.

Ha egyetlen szót kéne találnom, amibe a depressziót számomra megélt élményét belesűrítem, és ami a legjobban kifejezi azt, akkor a következőt mondanám: gyász.

Gyászolom magamat, a ki nem bontakoztatott képességeimet, azt, aminek lennem KELLETT volna. Gyászolom a kamaszéveimet, amit destruktív szobában maradással, passzív elfilozofálgatással töltöttem el. Gyászolom azt a rengeteg felfedezést, amire rájöttem, de amit lusta voltam leírni. Gyászolom azokat a sportokat, amikbe belekezdtem, de félbehagytam, mert nem igazán élveztem.

Akik ismernek, csodálkoznak azon, hogy egy olyan céltudatos, becsvágyó embernek, mint amilyen én voltam, hogyhogy nincsenek most céljai, és miért tengeri szivacsosdit játszik, ahelyett, hogy örülne, hogy luk van a seggén.  Voltak céljaim, csak valahogy kiábrándultam belőlük. Imádtam kisgyerekkoromban a rovarokat, csak aztán rájöttem, hogy az olyanokat, akik felnőttkorukban ezzel foglalkoznak, bogaras tudósoknak hívják, akik nagy szakállat hordanak és mindenki őrültnek tartja őket. Imádtam madarászni, de rájöttem, hogy azzal, hogy bulizás helyett egy 70 éves bácsikával figyelek meg madarakat az erdőben, a legnagyobb lúzerré degradálom magam. Érdekelt a biosz – na de abból nem lehet megélni, mondták a szüleim. A nyelvészet is érdekel –hogyne, hogy elefántcsonttoronyban üldögélve publikálgassak arról, hogy  ma hova tart a nyelvi fejlődés? Más célokban (mondjuk hogy csajok kedvence vagy a társaság szíve-lelke legyek) sem hiszek komolyan. Nem fáradok azzal, hogy belekezdjek a megvalósításukba, mert úgy érzem, nem lesz belőle semmi. Egy örök anyucikedvence vagyok, aki mindig okoskodik, világéletemben nem érdekeltem a lányokat.

Olyan érzés a depresszió, hogy gondolkodnom kéne azon, milyen szakot válasszak, de inkább Bagi-Nacsa videókat nézek, hogy ne kelljen. Olyan, hogy nem merek és nem is akarok kimozdulni – ma az egész napot a szobámban töltöttem, a gép előtt ülve. Olyan, hogy ha ledőlök, akkor arról álmodozok, hogy „mi lenne, ha”, „de jó lenne, ha” vagy „mi lett volna, ha”. Tulajdonképpen a képzeletemben ÉLEK. Ott viszem véghez azokat a dolgokat, amiket a valóságban sosem. Álmaimban élem meg az élményeket, álmaimban veszek elégtételt azokon az ellenségeken, akik bántottak, gondolataimban jutok előrébb, képzelt, nem létező nőkre gondolva maszturbálok. A valóság félelmetes. És nem merek remélni. Tudom, milyen az, mert már sokszor megtanultam a keserű leckét: most vége lesz, most jó lesz, most végre értelmet és igazolást nyer, hogy évekig szembe mentem a tömeggel, nem csináltam hülyeségeket, hogy kerestem a dolgok miértjét  – haha, azt hitted, mi? Átbasztalak!

Olyan érzés, hogy megtanultam, hogy ha történik is valami jó, akkor az csakis átmeneti lehet. Az üresség, a reménytelenség, a depresszió a szilárd talaj. Oda húz vissza a gravitáció, bármilyen klassz érzés emel is fel pár percre. Oda kerülök vissza, mert bármilyen repülőre is szállok fel, nem maradok örökre a levegőben. A repülés illúzió, egyszer úgyis visszatérek a talajra.  Az egyedüllevés, az emberkerülés, mások életének keserű szájízzel nézése, mások mások szerelmi civódásának, részeges éjszakáik elmesélésének gúnyos, tétlen nézése, szép lányok szép lábainak állandó nézése, de soha, soha, soha el nem érhetősége – ez vagyok én. Ez a valóságom már vagy 14 éves korom óta, ebből ugyan ki nem mozdít egy, az utcán szembejövő lány egyszeri mosolya, egy biliárdmeccs néhány „átmeneti baráttal”, akikről alig tudok valamit, vagy egy dolgozat, amire jó értékelést kaptam. Jó értékelés, húha. Igen, ebben mindenesetre jó vagyok. „Tanulj fiam, ne törődj a sok nyikhajjal, majd meglátod mire mennek ezek az életben azzal, hogy állandóan leisszák az agyukat. Nagy lóbaszó állatok, korán értek, korán dugtak, hát ez van. Mi meg későn érő típusok vagyunk, de ne izgulj fiam, huszonévesen egymás után fognak jönni a csajok. Csak tanuljál, ne törődj semmivel, aztán majd meglátod, hogy harminc évesen ezek elkutyulódnak, te meg sikeres leszel.

Egy csomó ideig ezt el is hittem. Ez közrejátszott abban, hogy kialakítsak egy felsőbbrendűség érzést – saját irigykedésem okának, visszamaradottságomnak, hiányosságaimnak racionalizálását. Kb.  „Ezek, ugye, lehet, hogy nagy csajozógépek, meg állandóan buliznak, de meg fogják szívni. Elpiálják az agyukat 30 éves korukra. A csajok idő előtt kiégett, cigizős karaoke-töltelékek lesznek. Az állandóan alkoholizáló hangadók meg a detoxban végzik. Én azonban különb vagyok. Én ugyanis föléjük emelkedtem, mert felismertem, hogy esztelenség, amit csinálnak. Nem vagyok sikeres a körükben? Hát ez igaz, de azért, mert túlhaladtam őket érettségben. A csajok nem tudnak ezzel mit kezdeni, nekik az olyanok kellenek. Kinéznek, gúnyolódnak rajtam? Persze, mert nem értenek. Meg hát ez a természet törvénye, aki különcködik, az veszélyt jelent a falkára. Hisz ugye minden zseni magányos. Minden különleges embernek kijutott ebből. Mindenki, aki számít így kezdte, nem?”

Nem. Úgy kezdték, hogy gyerekek voltak, amikor az volt a dolguk, hogy játsszanak, kamaszok voltak, buliztak, hülyültek, feszegették a határaikat, amikor az volt a biológiai órájuk szerint soron, aztán egészséges közösségi kapcsolatok, gyakorlat alapján kialakított társasági rutin és visszajelzéseken alapuló, reális énkép alapján stabil talajra kezdtek építkezni. Nem játszottak mindenhatósdit, nem vették a fejükbe 12 éves korukban, hogy ők márpedig felrúgják a természet megkerülhetetlen szabályait, hogy ők azért se lesznek olyan „rossz” kamaszok, majd meglátjátok, hogy én nem megyek diszkóba meg csinálok más ilyen hülyeségeket, hogy ők előbb felnőtté válnak és mindent fenekestül felfordítanak, mert így még senki se csinálta. Mert ettől leszek különleges.

A depresszió olyan, hogy itt ülök a szobámban délelőtt 11 óta és megint nem csináltam semmit. Ami szerintem a legfelfoghatatlanabb lehet kívülállók számára, az az örömérzet és a hit hiánya. Egy egészséges ember ingerekkel teli, gazdag életet él, és élményeket gyűjt. Ha jól akarja érezni magát, leugrik valahova a barátaival, elmegy egy szórakozóhelyre, táncol, ökörködik kicsit, becsípve hazasétál, másnap jót nevet az egészen. Egy egészséges ember elmegy futni, elmegy karatézni. Egy egészséges ember eldönti, hogy biológusnak akar továbbtanulni, bejár külön bioszórákra, érettségit tesz és felvételizik. Egy egészséges ember kiszemel egy szép lányt, megböki a haverját, kicsit álmodozik, és nekilát, hogy felhívja magára a figyelmét. Egy egészséges ember mondjuk elkezd korrepetálni angolból vagy diákmunkát vállal. Vagy elmegy evezőstáborba.

A depresszión keresztül nézve: Én nem akarok futni. Minek? Mi a jó a futásban? De most komolyan, mi a jó abban, hogy az ember bemelegít, aztán elindul és egyik lábát gyors egymásutánban rakja a másik elé? Elkezded, ránézel az órádra – még van 20 perc. Még van 3 kilométer előtted. Hát lefuthatom, ha nagyon akarom, de minek? Mivel leszek több, ha azt a három kilométert lefutom? Ha végzek, a lábaimra támaszkodva vagy a hátamon heverve, behunyt szemmel, vörös fejjel kapkodom majd a levegőt. Kábán, kissé lelassulva, bizsergő lábakkal botorkálok haza. A szél át fog fújni a szétizzadt ruhámon, fázni fogok. Azonnal zuhanyozni akarok majd, tiszta izzadtság lesz a hajam, de 10 percet kell hazáig sétálni. Mire hazaérek, már eltűnik az izzadtság, de a fázás megmarad, semmi kedvem nem lesz lezuhanyozni. Két napra rá olyan izomlázam lesz, hogy alig bírok járni. Még egyszer, rádolgozni, hogy eltűnjön? Minek? Baromi hosszúnak tűnik az egész, állandóan látom magam előtt a nyavalyás távot, autók húznak el mellettem, tisztára hülyének érzem magam mellettük. Azért, hogy izmos legyek, fitt legyek, jobban megnézzenek a lányok? Nem fogja őket érdekelni, ez úgysem ad elég optikai tuningot. Jól érzem magam közben? Nem, a futás önmagában nem boldogít, csak egy monoton tevékenység. Nem szex. Nem ejtőernyőzés. Nem búvárkodás Jamaicán.

Minek menjek le sportolni? Elvégezzük állandóan ugyanazokat a mozdulatsorokat. Az eredményét is szeretném már látni. Még mindig nem látom be, miért tudnám ezzel leverni a 120 kilós kötekedő szarzsákot, akinek épp engem támad kedve fellökni. Versenyre minek járjak, úgyis van ott 13 éves kínai csodagyerek, aki már 2 hónapos korától ezt csinálja és a levegőben átfordulva le tud menni spárgába.

Mi értelme van a diszkónak? Engem az, hogy iszom valamit, meg táncolok –sosem tanultam, csak próbálok valamiféle kötetlen mozdulatsort az „elengedem magam” jegyében, a többieket figyelve produkálni, remélve, hogy ezt most jól csinálom, nem röhejesen- önmagában nem tölt el semmi jó érzéssel. Simuljak oda egy lányhoz, érintsem meg hátulról? Ettől nem fog járni velem. 15 ember megcsinálja vele óránként. Már jön is a barátja. Természetesen nagydarab, tápos, tetkós, izmos. Amilyen én sose leszek. Hívjam meg egy italra? A barátnőivel van úgyis. De tényleg, ezek miért járnak le ötösével, amikor úgyis csak egymással, zárt körben táncolnak, aki meg felkéri őket, azt idiótának nézik? Most önmagában a tánc mire jó? Nem termel endorfint, nem ad eredményt.
Egy diszkóban max álmodozhatok arról, hogy hazaviszem a lányt, kényeztetem a lábát, jár velem. Megtörténni úgyse fog. Óvatosabbak ők annál, minthogy odaadják magukat valakinek, akit megláttak a diszkóban. Hiába hallok minden nap egy ilyen történetet, nekem ez olyan távoli, mint Dél-Afrika. Hiába hallok mindennap a szexről, hiába beszélnek olyan nyíltan róla a filmekben, mintha mindennapos lenne –hülye vagyok, hiszen az is - én még életemben nem láttam. Jó, hát aki magas, izmos, már 12 évesen 170 fölött volt, annak lehet. De minek igyak, meg bolyongjak éjjel a városban? Attól, hogy iszok, becsípek, nem leszek több. Nem érek el vele semmit. Akkor meg csak kidobtam a pénzt. Minek bolyongjak este a hidegben, amikor ezerszer jobb normálisan aludni, és másnap kipihentem felkelni, nem 14:00-kor, zombiállapotban?

Biosz különórák? Visszajárni a suliba, mint valami bukott szamár? Elképzelem, ahogy ül a biosz faktos csoport a teremben, várják a tanárt, beszélgetnek egymással, folytatják az aznap elkezdett korábbi beszélgetéseket, beszámolnak a hétvégi élményeikről, elsütögetik a belsős poénokat, aztán megjelenek ÉN.

Hát, már nem 12 évesek vagyunk, amikor ez úgy néz ki, hogy mindenki elhallgat, aztán valaki megkérdezi, hogy „Te meg ki vagy?”, de azért érzékelhető a hatás. Valahogy mindenki vet rám egy oldalpillantást, a faszább gyerekek kihívóan rám néznek. „Na mi van, te vagy az új osztálytárs?”- kérdezi az egyik nagyhangú. Ez egyben egy próba, a válaszra az egész csoport odafigyel, itt megismerszik, milyen az ismeretlen illető természete.
„Hehe” laza vigyorral, vagy mit tudom én, mit kell ilyenkor mondani. Kurva anyád. Mi a fasz közöd van hozzá, hogy ki vagyok? Én már rég leérettségiztem innen, te meg még csak most csinálod azt, amin én már rég túl vagyok. Előbb voltam itt, mint te. Tettem pár dolgot a suliért. Hazaibb terepen vagyok, mint te. Majd pont te fogsz engem itt méricskélni.

Szóval oké, hogy nem a társaság kedvéért járok be faktra, de mégis elég nyomasztó lesz ülni a szamárpadon. Senki nem fog velem beszédbe elegyedni. Hiába vagyok két évvel idősebb, ezek idősebbnek néznek ki nálam. Mindig, mindenki idősebbnek néz ki nálam. Ezek már rég túl vannak mindenen. Ezek a lányok már kész nők, ezek már heti rendszerességgel szexelnek, már hosszú távra terveznek a barátjukkal, már kiforrt, érett hölgyek.

Depressziósnak lenni olyan, hogy utálod a nyarat, mert a sok félmeztelen csaj, a gyönyörű idő és a bulizó fiatalok mind arra emlékeztetnek, mi a faszt is kéne nyáron csinálni, mire vagy képtelen. Olyan, hogy sokkal jobb érzés, amikor kint tombol a vihar, vagy csak este van, mert akkor nincs lelkiismeret-furdalásod, hogy éppen lehetnél kint is.

Ilyen érzés depressziósnak lenni.