"Ha egy lomtalanításon vagy egy bolhapiacon, vagy bármely más helyen, ahol régi holmik kerülnek elő, valaki talál egy kis, fekete könyvet, ami olvashatatlan, furcsa jelekkel van tele, akkor mi lesz az illető reakciója? Valószínűleg félredobja, mert csak krikszkrakszokat lát. A következő vásárló is. A harmadik is. És így tovább, de azért egyszer majd lesz egy, aki kíváncsi lesz, mit takarhatnak ezek a jelek és hazaviszi. Elkezdi törni rajta a fejét, és jó sok idő és munka árán dekódolja a szöveget. És belepillanthat valakinek a titkaiba..."

Ez az első bevezető, amit írni akartam, de rájöttem, hogy ez elég affektálós, fellengzős. Valahogy mintha nem én írtam volna.

Ez a bajom ezzel a blogolással. Eleve egy lányos dolognak tartom a gondolatok leírását, de még nagyobb gond az, hogy valahányszor leírok valamit és visszanézem, akkor elégedetlen vagyok, mert az nem engem tükröz vissza. Olyan, mintha nem én írtam volna. Nem tudom, milyen stílusban írjak, hogy az minél hitelesebb legyen. Megpróbálom majd egyszerűen.

A címről: egy olyan fiú vagyok, aki depresszióban szenved. És mérhetetlenül dühös. Az életre, az emberekre, mindenre. Most ez eltúlzottnak, kamaszosan dacosnak, gyerekesnek hangzik, de majd igyekszem feltárni, hogy mi áll emögött, mi vezetett idáig és aki olvassa, azt arra kérem, hogy csak azután ítélkezzen majd rólam. 

Ebben a depressziós állapotban igazán senkivel nem vagyok őszinte. Még a barátaimmal se. És nem tartozom sehová. Nincs olyan társaság, amely ne tudna nélkülözni. Nincs olyan közösség, amihez adnék valamit. Nincs párom. Nincsenek körülöttem emberek. A szüleim igyekeznek megérteni, ki vagyok, de megvan nekik a saját életük, túl sokat nem várhatok el tőlük. 

Nincs tanúja az életemnek. Gyakran eszembe jut a Shall we dance? c. film, ahol azzal érvelnek a házasság mellett, hogy kell valaki, aki tanúja lesz az életünknek. Nem feltétlenül azért, hogy mindig minden felhőtlenül jó legyen, csak hogy megmaradjunk valakinek az emlékezetében. Na, ez az, ami nálam nincs meg. Senki nem ismeri a valódi énemet. Én csak magammal vagyok őszinte és a fejemben élek. Mert az őszinteség sebezhetővé tesz.

Hát ezért indítottam el ezt a blogot, hogy ide leírva kipróbálhassam, milyen őszintének lenni. A változatosság kedvéért.