Miért nem tudom "összeszedni" a barátaimat? Miért van az, hogyha kitalálok valami programot, soha, senki nem ér rá? Mással is van ez így?

Már egy ideje elhanyagoltam az oldalt, de nem adom fel és nem hagyom itt. Bejegyzésnek pedig belinkelném egy kérdésemet, amiben részletesen leírom a történetemet:


http://www.gyakorikerdesek.hu/egeszseg__mentalis-egeszseg__4297935-segitsegre-van-szuksegem-elolvasod

Nemrég volt a születésnapom. Régen ez az a várva-várt, varázslatos eseménye volt az évnek, ami minden kisgyerek számára az, ahogy gyerekként éli meg az ember. És úgy gondolom, hogy ez az ember életében így is kell, hogy maradjon. De nálam ez is eltűnt. Harmadik éve megy az, hogy egyáltalán nem csinálok "felhajtást", bulit, és még csak ajándékot se kérek. Komolyan mondom. Nincs is ajándékra vonatkozó ötletem. 

Bár lehet, hogy csak én gondolom túl, és ez egyszerűen a felnövéssel jár. A fene tudja. Ha viszont így van, akkor a felnövés egy sokkal lehangolóbb valami, mint ahogy gondoltam... Azért az én korosztályomban mindenesetre még bőven megy az, hogy szülinapkor bulit rendez az ember, meghív egy csomó barátot, és jó érzi magát. 

Remélem, nem lesz ez így örökké. 

Megint eltűntem, amivel megszegtem az ígéretemet, de vissza fogok térni. Hamarosan következik egy óriásposzt, amiben jó sokat írok magamról. Időközben rengeteg dolog történt velem, jó és rossz is. Az óriásposzt asszem jót fog tenni a látogatottságnak. Gondolkoztam azon, hogy csinálok kis cetliket a blog webcímével, és szétszórom őket a városban:D

Minden ember mindig önmagát helyezi a középpontba. Ha dudálnak, mindig mindenki automatikusan azt hiszi, hogy ő csinált valamit rosszul. Minden korban azt hiszi az ember, hogy az a kor, amelyben ő él a legjelentősebb, hogy az ő korában „kezd el hanyatlani” a magyar nyelv.

Azt is hiszik az emberek, amikor negatív energiával találkoznak, hogy ellenük szól. Pedig nem mindig róluk szól a dolog. A düh, ami a másik emberben van, valahonnan máshonnan jön, csak akkor, ott nem tudja máshogy kivezetni.

Bekapcsoltam a tévét, és éppen egy horrorfilm utolsó jelenete ment. Nem tudtam megakadályozni, hogy lássam. Élve elégettek egy embert máglyán. A sok geci, aki csinálta, csak állt körben és nézte...

Bennem ezek elképesztően mély indulatokat képesek szülni. Van valami nagyon mély, zsigeri indulat bennem, ami akkor jön ki, ha azt látom, hogy igazságtalanság történik, ha emberek szándékosan ártanak a gyengébbnek. Ez a k***szott film olyan feldúlttá tett, hogy majdnem földhözvágtam a laptopot, és legszívesebben törnék zúznék, amiért ilyen emberek vannak, akik ennek a forgatásában részt vettek, olyanok vannak, akik ilyet megrendeznek, de legfőképp, mert régen voltak olyanok, akik ezt a valóságban is megtették. Sírhatnékom van...

Legutóbb akkor éreztem ilyet, mikor a Sötét Lovagot néztem moziban. Van a végén az a jelenet, amikor az önmagából kifordult Harvey Dent elveszi Gordon felügyelő gyerekét és mondja neki, hogy most ugyanúgy meg fogja ölni, mint ahogy az ő (mármint Gordon) hibájából meghalt az ő (mármint Harvey) barátnője. És amikor ez a jelenet volt, és amikor odatartotta a fejéhez a pisztolyt, azon kaptam magam, hogy majdnem felálltam és bekiabáltam, hogy "TAKARODJ ONNAN ÉS ERESZD EL, TE SZARHÁZI!!!". Nem tudom, honnan jön ez az érzés belőlem, de ilyenkor nagyon erősen fel tud törni és érzem, hogy erőt visz az izmaimba...

Nos, hát akkor kezdjük. Ésszerűnek tűnik nekem, hogy magamat mutatnám be először. Van egy leírás, amit még régebben írtam magamról, ezt bemutatom (a teljesség igénye nélkül). Íme:

"Azt hiszem, legjobb, ha belevágok a közepébe: 21 éves vagyok, megvan mindenem és gyakorlatilag megkapok mindent. De nincsenek emberi kapcsolataim. 

Mindig nagyon okos voltam, nagyon jól tanultam. A szüleim nagy reményeket fűztek és fűznek hozzám. De valami elromlott kamaszkoromban. Elkezdtek cikizni, én meg tűrtem, ameddig lehetett, aztán pedig nem bírtam tovább, és én is elkezdtem rondán beszélni, meg mindenfélét beszólni azoknak, akik szekáltak. A tudásomat felhasználva nagyképűsködtem. 

Aztán ezt valahogy nem tudtam levedleni, rajtam maradt. Jó tanuló maradtam, de elég kevesen szerettek középiskolában. Aztán a vége felé egyre rosszabb lett. Mire észbe kaptam, elszállt a kamaszkorom, és én az egészet otthon ücsörögve 
töltöttem, átkozva bizonyos embereket és önigazolásokat gyártva a viselkedésemhez. A szüleim nem értették, hogy mi van velem. Az egyik gyerekük egy normális lány, aki állandóan jár ide-oda a barátnőivel, bulizik egy csomót és élvezi a kamaszéveit, a másik pedig állandóan bezárkózik a szobájába, egyre kevesebbet tudnak róla, nem jár el sehova, nem csinál semmit, és hol mindig aggódik valamiért és bocsánatot kér állandóan, hol pedig olyan gorombán viselkedik, hogy hozzá se szólnak fél napig. 

Alig vannak barátaim, sok emberrel összevesztem az utóbbi időben. Az utóbbi 3-4 évet azzal töltöttem, hogy barátnő után sóvárogtam, de most rájöttem egy fontos dologra: ha igazán magamba nézek, és igazán őszinte vagyok, tulajdonképpen nem is akarok barátnőt. Félek a lányoktól. Nem tudom elképzelni, mit csinálnék egy barátnővel. Nem a szexre gondolok, azt persze el tudom képzelni, de ezen túlmenően nem. Nem tudom, mit adhatnék neki. Nem tudom elképzelni, hogy elfogadja egy lány a "rigolyáimat". Nem tudom elképzelni, hogy megmaradna mellettem. Tudat alatt nemhogy nem törekszem, hogy barátnőm legyen, hanem egyenesen megakadályozom. Ha meglátok egy szép csajt, és elképzelem, ahogy mellettem sétál, nevetségesen abszurdnak tűnik számomra a kép, még gondolatban is. Sokkal fiatalabbnak látszom, mint amennyi vagyok, olyan, mintha megálltam volna a fejlődésben. Az én koromban egy lány már érett, kész nő (testileg mindenképp). 

Barátaim se nagyon vannak. Aki van, azzal nem vagyok őszinte; nem merném például elmondani ezeket nekik, amiket ide leírtam. Azt hiszem, onnantól kezdve oda lenne minden tekintélyem. Ezzel kapcsolatban is riasztó felfedezést tettem: tulajdonképp barátokat se keresek. Hozzászoktam a "szarhoz", ha szabad így fogalmaznom. Olyan vagyok, mint egy megözvegyült öregember, aki már annyi ideje él egyedül, hogy most már az a furcsa számára, ha emberek közé kell mennie, és inkább otthon marad, egyedül, és "elvan" magában. Meg is látszik ez egyébként, mert én sosem tanultam ki a közösségi nyelvezetet. Ha társaságba megyek és különböző embereket kommunikációját kell kezelnem, roppant esetlen és béna vagyok. Próbálok eljátszani valami lazaságot, amit sokszor túlzásba viszek és nagyon félreértenek. Máskor meg annyira elhagyom magam, hogy azonnal leértékelődöm. Az az igazság, hogy nem szeretem az embereket. Nem vagyok hajlandó második esélyt adni senkinek, de ez magamra is igaz. Ha valamit elrontok, fél évig ostorozom magam miatta. Nem bocsátok meg soha. 

Nem tanulok most. Mindenki, akit ismerek, vagy tanul, vagy dolgozik, vagy mindkettő. Gyógyszereket szedek és igyekszem kikecmeregni, de elég nehéz úgy, hogy nincs senki, aki húzzon kifelé. Meg úgy egyáltalán, akit érdekelne. Ha a szüleimnek elmondom, hogy sírógörcseim vannak és néha már a kezemben van a kés, akkor anyukám sírva fakad, apukám meg kiabál velem, hogy hogy merem így kikészíteni anyukámat. 

Igazából az az elkeserítő, hogy még mindig érzem, hogy nem vagyok ilyen. Még mindig érzem, hogy valahol ott van bennem az a vidám, felszabadult kölyök, aki valamikor voltam. Még mindig megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy ilyen csodálatos időben milyen jó lenne, ha a kertünkbe idejönne minden barátom és együtt sütögetnénk. Ez az, amire legbelül vágyom. Társaságra, vidámságra. Hogy szervezzek valamit, valami központjában legyek, hogy szeressenek. Emlékszem, a szalagavatómon nagyon jól éreztem magam és nagyon felszabadult voltam. Ott osztályként együtt csináltunk valamit, mindenki minket nézett, fantasztikus érzés volt. Belül egyszerűen meghalok azért, hogy ezeket a szép éveket élvezni tudjam; táborozni akarok, bulizni akarok, szerelmes akarok lenni, hülyeségeket akarok csinálni, jól akarom magamat érezni, és ki akarok békülni azokkal, akikkel összevesztem, de ezekben már reménykedni se merek. Olyan sokszor, de OLYAN KIB*SZOTT SOKSZOR estem már pofára, hogy még rágondolni se akarok ezekre. 

Ezek voltak a rossz hírek. A jó hírek? Nincs jó hírem, úgy érzem magam és úgy élek, mint egy megkeseredett, 80 éves vénember. Itthon nincs semmi családi élet, a szüleim meg követni se bírják, mi történik velem. 4-5 éve lemaradtak. Nincs bölcs nagybácsi, vagy megértő barát, akihez fordulhatnék, de valahol meg is értem. Az igazán kegyetlen meg az, hogy öngyilkos se lehetek, mert tudom, hogy anyukám szíve megszakadna utánam."




Folyt. köv.

Úgy döntöttem, mától fogva kétnaponta írok bejegyzést, hogy legyen is valami ebből a blogból. Cserébe szívesen látnék kommenteket a kedves Olvasóktól!

A női lábak iránti szenvedélyem ki nem élése lassan fizikai fájdalommá válik... irigylem azt, aki ezt nem érti, de azt elmondhatatlanul irigylem, aki ezt képes kiélni. Akinek van erre partnere, akivel rendszeresen csinálhatja. Nem tudjátok elképzelni, milyen mennyiségű tömény szenvedést és lelki torzulást okozott az, hogy én ezt 12 éves korom óta rejtegetem, akarom, kívánom, minden nap... ezzel együtt meg egy bezárkózott, későn érő alkatú srác vagyok, akiről egy lánynak se jutna eszébe, hogy ilyeneken jár az esze. Én miért nem kaphatom meg azt, amit akarok? Ha van párod, megszoktad, hogy megadja azt, amit kérsz, rendszeresen szeretkezhettek, és mélységesen fel lennél háborodva, ha nem csak hogy tőle, hanem mástól se kaphatnád meg ezt valamiért, nem? Akkor képzeld el azt a helyzetet, amikor egy szorongó kamaszgyerek, aki azt se tudja, hogy miféle perverzió az, hogy lábnyalogatásra és taposásra izgul fel, kizárólag ebben talál kielégülést, de szinte semmi reménye nincs, hogy megkapja!

Ki az, akit ez nem izgat fel? :

https://www.youtube.com/watch?v=bpwySyprYU8

Biztos vagyok benne, hogy még a legbigottabb lábellenzőt is csábítja ez a videó. FENOMENÁLISAN szép lábai vannak a csajnak. Szinte már-már műtárgyak. Műtárgyak, amiket tökéletessé tesz egy enyhe parfümös-harisnyás illat. És rengeteg ilyen műtárgyat látok az utcán, anélkül, hogy a gazdáik tudnának róla, micsoda értékük van, és mit okoznak ezzel esetleg másnak. De a legrosszabb az, amikor meglátok egy gyönyörű lábú lányt, és látom, hogy olyan barátja van, akitől ezt tuti nem kapja meg... fogalma sincs, miről marad így le...

Nem hiszem, hogy van nő, aki ne élvezné egy idő után, ha a lábát csókolgatják, nyalogatják. Lassan 21 éves leszek, de csak egyetlenegyszer sikerült egy alvó gazdájú láb közelébe jutnom egy házibuli után. A házibulik egyébként a lábfetisisztáknak valóságos mennyországot jelentenek. Csak meg kell várni, amíg az alkoholmámortól elálmosodott lányok kidőlnek, és hajnalban lehet egy-egy puszit nyomni a talpukra. Vagy többet :) Gondoltam rá, hogy társkeresőn keressek ehhez partnert, de nem nagyon látom őket működőképesnek. Pl. írtam három levelet három címzettnek egy ilyen oldalon, de mind visszajött, mondván, hogy ilyen cím nem is létezik... pff... akkor hogy használjon egy ilyen oldalt az ember?

A főnyeremény persze a foot fetish dating site-ok világa, ami kifejezetten erre jött létre. Egy baj van velük: szinte mind amerikai. Néhány európai is van, de magyar még nincs... 

Szívesen belevinném ezt egy lánybaráti kapcsolatba, csak nem igazán tudom, hogy vezessem fel... ilyen mély viszonyban ugyanis nem sok lánnyal vagyok...

Vagy marad a prosti. Bár ehhez fűlik a legkevésbé a fogam. Rengeteg a photosoppolt meg a kisebbségi állítólag, ha meg egy jót találok, az 10.000/fél óránál kezdődik. Ennyit kiadjak egy lábimádatért? Amúgy megtenném, mert a kétségbeesésem már minden határt túllépett, de valahogy mégis lenézném magam utána. Az a fájó ebben, hogy igazából annyira kis dolog ez, annyira nem kéne ezt ennyire túlmisztifikálni... de nekem csak ez okoz igazi kielégülést. Bármit megadnék érte.

(a fenti mondat végére azért nem teszek kérdőjelet, mert nem valódi kérdés. Összetett mondatban a főmondat állítmánya határozza meg a modalitást, tehát: nem 'Józsi megkérdezte, hogy mit csinálok én itt?' (ez amúgy anglicizmus, ott működik az, hogy 'But I thought you knew him?', de nálunk nem), hanem: Józsi megkérdezte, hogy mit csinálok én itt (mivel azt állítom, hogy "megkérdezte". Remélem, ezzel a kis bevezetővel kellően ráhangoltam az olvasót az azt követő posztra:D )


Szóval. Nem tudom, hányan és hogyan tévednek az internetnek eme kies sarkára, de a statisztikák alapján mindenesetre pár ember már látta az oldalt. Egészen eddig nem nagyon foglalkoztam ezzel a bloggal, de most úgy döntöttem, elkezdem rendesen írni.

Mi ennek az egésznek a célja?

1. Depressziós vagyok (nem én állítom, hanem pszichiáter), és magányos. Leírva azonban jobban átlátom a gondolataimat, plusz van rá esély, hogy magával a bloggal szerzek barátokat. Jó érzés az embernek, ha tudja, hogy olvassák. 

Az őrjít meg, hogy én vagyok az egyetlen, aki teljes egészében átlátja a dolgaimat, hogy senkivel nincs megosztva az életem. Ez persze mindenkinél így van, viszont én a természetem miatt egyszerűen igénylem, hogy megosszak dolgokat másokkal. Úgy érzem, nagyon összetett és bonyolult személyiség vagyok (nem, ez itt nem a szerénykedés helye. Aki ezt olvassa, az készüljön fel, hogy szégyentelenül beképzelt dolgokat fogok leírni:D). Úgy érzem, az életem regénytéma lehetne. A belső harcaim. A vívódásaim. A felfedezéseim.

Ez a blog kísérlet arra, hogy mindezeket most előhozzam magamból, napvilágra tegyem, és értékelést, visszajelzést kapjak róla.

2. Unatkozom, és már egy jó ideje passzív állapotban vagyok. Ez alatt azt értem, hogy nem alkotok, nem hozok létre semmit, csak fogyasztok. Fogyasztok filmeket, pénzt, amit nem én keresek meg, időt, stb. Nem cselekvő vagyok, hanem elszenvedő (a szó tudományos értelmében). Nem adó, csak befogadó. 

Úgy érzem, arra születtem, hogy létrehozzak dolgokat. Ezzel a bloggal talán sikerül létrehoznom valamit...

3. mert miért ne? :)


Nem tudom, beindul-e ez a dolog, de mindenesetre kíváncsi leszek rá. Azzal fogom kezdeni, hogy kicsit többet írok magamról. Aztán meglátjuk. Szeretnék megkérni mindenkit, aki hajlandóságot érez magában, hogy kommenteljen, hogy ne habozzon! Vitassuk meg a dolgokat! Hozzunk létre egy műhelyt! Akár abban is benne vagyok, hogy ha más hozzám hasonlónak van az enyémhez hasonló, kissé önéletrajzi jellegű, elmélkedős blogja, akkor linkelje ide be, és legyen az  egész adok-kapok alapon. Vagyis próbáljunk meg segíteni egymásnak.